Milyen furcsa az élet... Időnként elénk tol egy - egy embert, akivel már az első pillanatban érezzük, egy hullámhosszon vagyunk, akivel nagyon kellemesen telik az idő, tök jókat tudunk beszélgetni, s pár perc után úgy hisszük, ezer éve ismerjük egymást. 
S valóban. Valamikor, valahogyan közünk volt már egymáshoz, egy más életben, egy másik dimenzióban, csak elfelejtettük. Törlődött, s ebben az életben mindent újra kell kezdeni, helyrehozni a karmát úgy, hogy a fonalat nem tudjuk felvenni, de bízunk abban, hogy majd most nem rontjuk el. Mert érezzük, hogy azzal a másikkal van valami közös dolgunk, valami elintézetlen, lezáratlan történetünk.
   Mégis, amikor már kezdenének az apró kis mozaikok összeállni, akkor a másik eltűnik az életünkből. Egyetlen szó, jel nélkül, egyik pillanatról a másikra. S mi ott állunk a teljes értetlenség homályos ködében elveszve, elhagyatottan, ürességgel a lelkünkben. 
 

                                                                                                                  (fotó:internet)